Üdv az oldalamon! (:
Ha az utadat választod, fájni fog. Fájni, mert néha egyedül kell menned, és bizony törni fog a cipő. Néha hozzád vágnak valamit, vagy csak te rogysz le a földre teljes kimerültségben. De tudod, ahhoz, hogy ragyoghass, bizony néha össze kell törnöd. Onnantól, hogy ismered az utat, ragyogás váltja fel a félelmet, hiszen tudni fogod: elég erős vagy mindenhez.
Hiányzik...egy kicsit. Nem is oly rég ment haza,de mégis hiányzik. Érzem azt,hogy oly jó lenne magamhoz ölelni ,megpuszílni az arcát, a homlokát,megcsókolni a száját. Még egy hét mire újra látom. Remélem nagyon gyorsan fog repülni ez a hét, hogy minél hamarabb a karjai közt lehessek. Érezni,hogy csókol,ölel,szeret! Néha sokat veszekszünk,talán nem is olyan ritkán,inkább azt mondanám,hogy elég sűrűbben. De nem érdekel. Szeretem! Ígyhát...ezzel együtt fogom szeretni. Még akkor is,ha néha megsértődik egy-két gyerekes poénon,de ki az aki tökéletes? Senki! Ahogyan én sem,és ha ő elfogad úgy,amilyen vagyok,akkor én is elfogadom őt! Nekem is vannak hibáim,én is megsértődőm egy-két gyerekes poénon,de ő is így szeret. Érezteti velem, hogy tökéletes vagyok számára,és hogy nem érdekli hogyan nézek ki,ő így szeret.
Minden ügyben azt kell keresni, ami összeköt minket, nem azt, ami elválaszthat.
Az én nagy döntésem az te vagy. Te vagy az, aki mellett ébredni akarok és akivel el akarok aludni, és minden mást csinálni e két dolog között. Mert végre választhatok, és én választok is. Én téged választalak.
Sét van. Sötét kint és sötét bent csak a monitor és az utolsó szál cigarettám parázsának fénye tölti be a szobát. Volt már ilyen, most mégis más. Most mégis fáj. Csend van. Csendesek az utcák és csendes a szobám. Csak a klaviatúra kopogása, a szívem egy darabjának szilánkos törése sérti a csendet. Búcsúzom. Elköszönök tőled. Most talán ez tűnik a leghelyesebbnek. El kell mennem. Már nem lakom itt. Láttam, ahogyan besárgulnak a falak. Vörösen izzik a mennyezet. Szinte érzem a kávéízét a számban. Szinte érzem a tea gőzölgő melegét, pedig már csak emlékeimben élnek. A rezsón rotyog az utolsó vacsora. Ma este még finomat eszünk. Lencsefőzelék. Lassan együk meg, vagy inkább gyorsan legyünk túl rajta? Nem szeretek egyedül enni. Nem szeretek gyorsan enni. Most mégis azt hiszem, az utolsó vacsoránkat jobb, ha nem húzzuk sokáig. Remeg a kanál a kezemben, te pedig mosolyogsz a zavaromon. Arra gondolok, hogy utoljára mosogatok utánad, utoljára eszünk együtt, utoljára próbáljuk kiolvasni a jövőnket egymás szeméből. Bírnék még enni, de elfogyott a lencsefőzelék, így jóllaktam. Lassan indulnom kell. Szerepet cserélünk. Másesetben ezt viccesnek találnám, de most nem. Nem kellene kikísérned. Nem akarok menni. Mindketten tudjuk. De fogok. Mindketten tudjuk,ha kihajtok a kapun, már nem fogok visszajönni. Hiába jelez a telefonom. Most hiába. Mindketten tudjuk. Sose néztem hátra, most sem teszem. Ahogy elérem az autópályát, már csak a gondolataimmal bajlódok. Nem találom az emlékeket. Keresek, de nem jönnek, csak a képek. Közös borozások. Hajnal hat a színház előtt. A benzinkútnál hétfő esténként. Gin-tonic és szökõkút. A sapkám. Zavarok. Félreértések. Ígéretek. Elég! nem bírok a képekkel. Talán ilyen lehet,mikor a halál előtt lepereg a film. Hagyom a múltat. Kihajtottam az udvarból és a képeket is otthagyom neked. Már új képek vannak a fejemben. Hogy majd egyszer sakkozunk. Hogy majd egyszer tequilázunk. Hogy majd egyszer jó lesz újra. Nem itt. De talán jó lehet még. Talán. Sötét van. Senki nem jön szembe. Csak az autóm reflektora és a rádió fénye töri meg a sötétséget. De haladok. Az úton.
Szeretlek, így egyszerűen,
ahogy ember szerethet embert,
mindenféle bájolgás nélkül, virágok nélkül,
csak átölel szemem, akár ég a tengert.
Figyelmeztetlek, nem leszek jó ebben. Virágot hozni, fogni a kezed. Valószínűleg a születésnapodat is elfelejtem. De ha ezt valakivel végigcsinálom, az csak te leszel.
Szerelmessé tettél,
Nem én tehettem róla,
Vágyat ébresztettél,
S végig tudtál róla.
Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
Fénytelen éjeken kísért, amég nem folszott szerteszét. Ujjaim a semmit harapták, most végtelen éjeken kísért. Ó, csak telne, csak telne még a vészterhes sejtés éjjelén.
Minden álmom úgy élem, hogy együtt lélegezzek vele, de ha pusztulását kell majd néznem semmi képp sem haljak bele. Add egy percre az emlékkönyved néhány sort írok csak bele, adj egy percet rádöbbennem:-e néhány sornak nincs ott helye... Céltalan célok reggelén -ó ,csak telne, csak telne még- a tenyerem konokul visszanéz rám.
A hegeim utakat rajzolnak, a meglévőket bejártam, de többet képtelen lennék. Hát minden álmom úgy élem, hogy együtt lélegezzek vele, de ha pusztulását kell majd néznem
semmi kép sem haljak bele. Két szemem lesütve mászok, talán így nem sújt az átok. Ha magamra hagysz, úgy mint mások zokszó nélkül megbocsájtok én.
Búcsúzz ha tudsz, ha erős a szíved, feledd a múltat mely csak kaland volt neked. Szeresd a szépet, szeresd az álmot. S feledd el azt ki szerelmedre vágyott. Búcsúzz ha tudsz,ha úgy szebb az életed. Ne szólj egy szót sem, eldobtad a szívem. Eredj ha tudsz, feledjél el mindent s ne ejts könnyet, nem ér az semmit ha másé a szíved. Feledd el a szíved, feledd el az álmot, mert ki szerelmedre vágyott, többé sohasem látod!!
Csak álltam némán az ajtó előtt és vártam. Vártam valakire, akire azt hiszem, hogy soha többé nem jön el. Mégis reménykedtem, hogy megmozdul a kilincs, kinyílik az ajtó és ő fog ott állni. Ahogy telt az idő, egyre reménytelenebbül vártam, lehajtott fejjel, megtört szívvel. Mikor zajt hallottam, újra felcsillant a szemem, reményekkel teli szívvel bámultam az ajtórra. Fájdalommal a szívemben és könnyekkel a szememben vártam, és éreztem, hogy rohant az idő. Mégsem jött senki... Egy nap elkezdtem távolodni az ajtótól. Egyre messzebb kerültem és egyre halkabban hallottam a kinti zajokat, és nem reméltem már, hogy te jössz be az ajtón. Már az ajtó is egyre kopottabb volt, megvénült az idő során. Egy nap már nem néztem az ajtóra. Szívem reménytelenül állt félre, megértette,hogy csupán csak az emlékeimben fogja újra látni a nyíló ajtót, és azt, hogy te állsz mögötte! Eljöttem hát...de szívem egyrésze még mindig vár, ott, a régi kopottas ajtónál.
Ha azt akarod, hogy szeressenek, először merj szeretni. Nem félni, nem rettegni, hogy vajon most mi lesz, hanem egyszerűen nyitni. Nyitni mindig, kérdés nélkül, adni, bátran. Idővel rájössz. Rájössz arra, hogy ki érdemli meg és ki nem. Hogy ki tud bánni vele, és ki nem. Onnantól már egyszerű lesz. Kevesebb csapda, több szív - mástól is, másoktól is.
.jpg)
