Őszintén hitte, hogy nem bírja már sokáig. Valahol belül volt ugyan egy hang, amely azt suttogta szüntelen: ki fogod bírni, ki kell bírnod. De ez nagyon mélyen szólt. Az ébren töltött éjszakák, mikor csak várta, hogy megcsörrenjen a telefon, kopogjanak az ajtón. Úgy tűnt, egész életében mást sem csinált. Legalábbis nem emlékezett, mi is történt azelőtt. Azelőtt, hogy megismerte volna. Tudta, hogy nem lehet az övé.
Soha. Csak nehéz volt elhinni. Könnyebb volt azzal áltatnia magát, hogy a kitartó törődés, az odafigyelés, az égő szerelem majd elég lesz. Meglátja, megérzi, meghallja azt a belső hangot, amely már szinte sikított. Mint a mesében.
Nem így lett, nem is l
ehetett. Sosem volt az övé egy kicsit sem. Pedig ő teljesen átadta magát, a lelkét. De egyedül égett. A lángok olyan erővel mardosták, hogy
arra talán szavak sincsenek. Aztán hosszú, fekete, ködös éjszaka. Ennyi volt az élet. Nem is látszott a feljövő nap. Úgy tűnt, sosem fog. A reményt is felégette a tűz.
Évek múltán mégis fény derengett a távolban. Feljönni látszott a nap. Talán, ha a helytől elszakad, akkor valóban eljön a pirkadat. De az emlékek, a lehetőségek, a meg nem élt élmények nehezebben távolodtak, mint az kibírható. Fájdalmas volt mindig visszatérni a hamvak közé, de nem volt vá
lasztás. Napról napra, centiről centire söpörte óvatosan mindet egy kis üveggolyóba. Búcsút intett mindennek, ami ő volt.
Egyedül állt egy tátongó g
ödör
szélén. Most vigyáz a kis üveggolyóra, nehogy leessen. Mert őszintén hitte, azt nem bírja ki.
